Húsz éve érte történetének legsúlyosabb terrortámadása Londont – a brit vezetés azonban időközben megtanulta elfelejteni, ki az ellensége

Két évtized telt el 2005. július 7-e óta, amikor négy brit születésű, bevándorló- hátterű iszlamista férfi felrobbantotta magát Londonban a reggeli csúcsforgalomban, hárman a metrón, egy pedig egy piros emeletes buszon. A fiatal merénylők motivációja egyértelmű volt: mártírhalált halva bosszút állni az iraki invázióban általuk felelősnek nyilvánított brit lakosságon. Ötvenkét civilt gyilkoltak meg. 

Húsz évvel később ha valaki nem hallott az eseményekről, a hivatalos állami megemlékezések szövege alapján azt hihetné, hogy valami megmagyarázhatatlan, feltáratlan motivációjú tömeggyilkosság történt. A szélsőséges iszlám körüli nyelvi tánc mára olyan szintre lépett, hogy a brit politikusok akkor sem vétik el a lépést, ha álmukban keltik fel őket. A kormány hivatalos oldalán például idézik Keir Starmer miniszterelnököt, aki így beszélt a merényletekről a huszadik évfordulón: „Ez egy irtózatos támadás volt fővárosunk és demokráciánk ellen. (…) Mindig szembe fogunk nézni az országunk elleni fenyegetésekkel, és megőrizzük az életmódunkat.” 

No de milyen támadás és milyen fenyegetés is ez? S miért más az európai életmód? Ha őszinték lennének, megmondanák: a zsidó-keresztény kultúra van ostrom alatt, amely egyedi és csak a nyugati világot jellemző szabadságot, jólétet biztosít. Ami pedig fenyegeti, az egy olyan radikális muszlim irányzat, amely nem választja szét az egyházat, a vallást a politikától, és mindenhol dominanciára törekszik. Számtalan eleme fenyegeti a nyugati életmódot, mint a saría vagy a nemek egyenlőtlen viszonya. 

Tom Slater, a Spiked magazin főszerkesztője hosszan elmélkedett arról, hogy a támadásról szóló írásokban és beszédekben szinte sehol nem szerepel az „iszlamista” kifejezés. Szerinte a megemlékezések során mindent megtettek a politikusok, hogy ne beszéljenek arról, miért is történt a merényletsorozat. „London történetének legtöbb halálos áldozatot szedő terrortámadásáról úgy beszélnek, mintha valami homályosan meghatározott gyűlölet vagy megosztottság motiválta volna, nem pedig egy globális iszlamista mozgalom. Károly király hivatalos nyilatkozatában azt mondta: a támadások rámutatnak arra, hogy fontos »olyan társadalmat építeni, ahol minden vallású és hátterű ember kölcsönös tisztelettel és megértéssel élhet együtt«. Mit is jelent ez? Károly vagy szóvivői tudják egyáltalán? Talán azt gondolja, hogy egy jól időzített vallásközi találkozó megakadályozhatta volna az öngyilkos merénylőket?” 

A brit politikai osztály erkölcsi gyávasága az, hogy képtelen néven nevezni az ellenséget, és a mai napig ugyanolyan fenyegetésként tekint a szélsőjobb­oldalra és az iszlamizmusra. Pedig az eltelt húsz évben több súlyos támadás is érte az Egyesült Királyságot. De ez a hozzáállás nemcsak ott jellemzi az elitet, hanem Európa-szerte. Annyira félnek a nyugati kormányok az iszlamofóbia fellángolásától, hogy az iszlamista támadások motivációit is elkenik. A nők elleni tömeges zaklatások során hallgatnak arról, hogy milyen kulturális háttérből érkeznek az elkövetők. A legtöbb európai bűnügyi statisztika hallgat róla. De aki nem hajlandó néven nevezni a rosszat, az nem is tud fellépni ellene. Ennek eddig Európa fizette meg – és a jövőben is ő fogja megfizetni – az árát.

(Nyitókép: X / Inspector Gadget)